Viola 10 napos volt, amikor Éva és férje, Attila hazahozták a kórházból. Vér szerinti anyukája lemondott róla, így került nevelőszülőkhöz az SOS Gyermekfalvakba. Azóta 3,5 év telt el és megtörtént a csoda. Viola 10 napja a vér szerinti apukájához kerülhetett. Vajon hogy boldogul apa és kislánya?
Kint vagyunk a játszótéren, Flóra önfeledten pörög mindenen. Odaszalad a hintához, aztán két lökés után már a csúszdánál furakszik a többi gyerek elé. Négy éves, tele élettel. Messziről látom, hogy egy anyuka közeledik felénk, kislánya ruhája alatt furán dudorodik valami, mintha hozzá lenne kötve a hasához egy zacskó. A kislány nehezen mozog, furán tartja a fejét, és amint belépnek a játszótérre mindenki diszkréten elkapja a tekintetét róluk. Pedig Budapesten vagyunk, egy olyan játszótéren, amit azért alakítottak át a MagikMe játékaival, hogy a fogyatékossággal élő gyerekek együtt játszhassanak a többiekkel. De ezek a találkozások valahogy mégsem történnek meg olyan egyszerűen.
A gyerekek 20 százaléka havonta többször átéli a bántalmazást az iskolában. Ez megdöbbentően sok és dacára a rengeteg szakirodalomnak, előadásoknak, amiket a szülők és pedagógusok ebben a témában elérhetnek, azt tapasztaljuk, hogy ez az arány folyamatosan növekedik. Adler Katalin tanárként végzett, tanított, majd 6 évig dolgozott gyermekjóléti szolgálatban most pedig a Békés Iskolák programban arra tanítja a gyerekeket és a velük foglalkozó szakembereket, hogy ne fordítsák el a fejüket. Mert a bántalmazás felismerhető és mindannyiunk felelőssége, hogy megelőzzük és kezeljük azt. De mit tehetünk?
Gyerekek egész generációja nő fel úgy, hogy az internet a mindennapjaik része, ennek pedig alapjaiban kellene felráznia a teljes oktatási rendszert. A sokak által várva-várt oktatáspolitikai forradalom azonban mintha elmaradna, nemcsak Magyarországon, a világon sok országban továbbra is mereven, alá-fölérendelt viszonyban próbálunk egy olyan generációnak tudást átadni, akik ügyesebben és gyorsabban megtalálják a választ mielőtt mi még feltennénk a kérdést. A Gyereksorsok Sugata Mitrát, korunk egyik legnevesebb tanulási környezet innovátorát, a tudományosan megalapozott SOLE (Önszervező Tanulási Körök) módszer kitalálóját kérdezte. Mitra októberben érkezik Magyarországra, hogy segítsen a tanároknak és szülőknek abban, hogyan használják ki az internet adta lehetőségeket. Most dokumentumfilm is készül az életéről.
2018 augusztusában egy nagyszerű programnak lehettek részesei az SOS Gyermekfalu gyermekei, fiataljai és nyolc országból érkezett külföldi önkéntesek.
A tábort minden évben azzal a céllal rendezzük meg, hogy segítsék az SOS-en belül folyó nevelő munkát. A gyermekvédelmi gondoskodásban felnövekvő gyermekek mögött nincs családi háttér. Miután betöltik nagykorúságukat és életet kezdenek, csak saját magukra tudnak támaszkodni. Ezért az ő esetükben elengedhetetlen az, hogy megtanuljanak dolgozni megszerezzenek minden olyan képességet, készséget, ami egy jó munkavállalónak sajátja. A pedagógusok ennek érdekében nagyon sokat tesznek, azonban sokkal hatékonyabb tud lenni a munka, ha abban kortárs fiatalok segítenek. Táborainkban ezért a gyerekek az önkéntesekkel közösen munkát végeznek a gyermekfalu közösségének hasznára. A külföldi fiatalok érdekesek a gyerekek számára, mert különleges, számukra ismeretlen világból jönnek, más nyelven beszélnek. A külföldi fiatalok között az idén volt spanyol, török, német, olasz, bolgár, kazah. Általában jellemző a táborokra ami az idén is megtörtént, hogy a külföldiek elvarázsolták a gyermekeinket, kedvükért a munkát is lelkesebben végezték. A külföldiektől mindig azt kérjük, hogy mutassanak példát a gyermekeinknek. Ez az idén maximálisan megvalósult, elértük a célunkat. A munka után a gyerekeknek és a külföldieknek közös programjaik voltak. Többször voltunk strandon, voltunk szabadtéri színházban, elutaztunk a Balatonhoz. Az esti program minden nap nemzetiségi est volt. Itt a különböző nemzetek bemutatták saját hazájukat. Megkóstolhattuk a nemzeti ételeket, nemzeti táncokat táncoltunk, ottani népi játékokat játszottunk. A hazai gyerekek is ugyancsak kitettek magukért, fantasztikusra sikerült a magyar est is. Fergeteges volt a magyar táncház és nagyon ízlett mindenkinek a bográcsban főtt gulyás. A táborban résztvevő közel hetven sos-es fiatal könnyes szemmel búcsúzott a külföldi önkéntesektől.
Fél évvel ezelőtt megkérdeztek egy csapat állami gondoskodásban élő fiatalt, hogy mi foglalkoztatja őket, miről énekelnének szívesen. A rezilienciáról, vagyis arról, hogyan lehet a traumák ellenére, vagyok azok dacára megerősödni, alkalmazkodni az akadályokhoz, jött a válasz. Ha a tinédzser fiatalok a szex, szerelem vagy iskolai hétköznapok helyett erről szeretnének beszélni, egy elég erős jelzés arra, hogy valami nincs rendben körülöttük.
Ausztus 20, tűzijáték, országünnep, meg az esti mese. Lassan ráfordulunk nagyjából az utolsó hétre óvoda és iskola nélkül, úgyhogy a megszokott ajánlókon most csavartunk egyet. Arra kértük a gyerekeket, hogy ők ajánljanak a saját korosztályuknak olyan mesét, amit szívesen olvasnak, néznek vagy éppen hallgatnak, hiszen náluk jobban senki sem ért ehhez. Vigyázat, helyenként spoiler-veszély!
Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak gyermekvédelmi programigazgatója nemcsak szakemberként, hanem örökbefogadó és nevelőszülőként is megéli a mostani gyermekvédelmi rendszer minden szépségét és nehézségét. Két cigány, nehéz sorsból hozzá került gyerek fejlődését követi végig és meggyőződéssel hiszi, hogy a gyermekvédelemben dolgozni nemcsak szép feladat, de kiváló önismereti utazás is egyben.
Ülünk a dugóban, araszolunk, a gyerekek pedig nyaggatnak, hogy hallgassuk meg ezredszerre is a Bogyó és Babócát. Egy pillanat alatt rávágom, hogy mennyire sajnálom, de elveszett a CD, fogalmam sincs, hogy hol lehet. Persze mérgesek, megy a duzzogás, kapom a szemrehányást, hogy miért nem vigyáztam, de pár percet nekem ez most megér. Terelem a szót, lassan megnyugszanak és már arról beszélgetünk, hogy mi is lesz aznap az oviban. Amikor viszont benyomom a magnót, felzendül a mese. Ezt nem hiszem el.
Szerencsére pillanatokon belül kitör a röhögés és araszolunk tovább, én pedig szitkozódom magamban, hogy nem elég, hogy átvertem őket és ilyen gyorsan lebuktam, még a mesét is hallgatnom kell a következő negyven percben. Ráadásul legközelebb már nem játszhatom ki ezt a kártyát, mert nyilván nem hisznek majd nekem.
A gyerekek alapvetően nem értik, ha hazudnak nekik. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire összetett dolog felismerni, hogy átvernek minket: nem elég azt tudnom, hogy a másik nem mondja el az igazságot, azt is tudnom kell, hogy mindezt szándékosan teszi és nem amiatt, mert rosszul tud valamit. “Bár nyilván eltérés tapasztalható a gyerekek között, de a kísérletek alapján legkorábban 3 éves korukban képesek arra a gyerekek, hogy ezt valamennyire megértsék és felismerjék. Szerintem ez inkább 4 éves korra tehető, amikor a gyereknek már van némi tapasztalata arról, hogy egy állításnak mi az igazságtartalma és kételkedni is tud ebben” - mondta a Gyereksorsok blognak Johannes Mahr, a CEU kutatója.
A gyerekek 2 éves korukig teljesen megbíznak a szüleikben, hiszen hogyan is kételkedhetnének? Velük töltik a legtöbb időt, enni adnak nekik, gondoskodnak róluk. Idővel viszont egyre többet találkoznak más gyerekekkel, a szülők meghatározó szerepét átveszik a kortársak, és ahogy egyre önállóbbak lesznek, egyre éberebbek és figyelmesebbek a hazugságokra. Ezt az ún. tudatos éberséget (“epistemic vigilance”) vizsgálta Dan Speber kísérletsorozatában 3-5 éves gyerekekkel. Vajon mennyiben befolyásolja őket, ha jóindulattal, rosszindulattal találkoznak, illetve ha eleve tudják, hogy hazudni fogunk nekik? A kísérletekben kontrollcsoporttal együtt többszáz kisgyereket teszteltek egy nagyon egyszerűnek tűnő módszerrel: a gyerekek elé két dobozt tettek és elmondták nekik, hogy melyikben rejtették el a játékot. Négy éves kor alatt a gyerekek még abban az esetben sem hitték el, hogy hazudnak nekik, ha előre bejelentették, hogy a kísérlet vezetője nem mondja majd el az igazságot. Ettől a kortól felfelé viszont egyre gyakoribbá vált, hogy tudatosan figyeltek arra a gyerekek, akár meg is téveszthetik őket a felnőttek.
A Michigani egyetem kutatói még ennél is érdekesebb következtetésre jutottak egy kísérletük kapcsán. Arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerekek vajon felismerik-e, ha a felnőtt, legyen szó tanárról vagy a szüleikről nem a teljes igazságot mondja el nekik? A kísérlet itt is egyszerű volt: a gyerekeket két csoportra osztották és egy olyan játékot kaptak, amivel több különböző dolgot lehet csinálni, például zenélni vagy világítani. A kísérletet vezető az első csoportnak azonban csak egy funkciót mutatott meg a játékon, míg a második csoportot hagyták, hogy szabadon játsszanak. Laura Schulz a kutatás vezetője meglepő eredményről számolt be: “Amikor az első csoportba tartozó gyerekek rájöttek, hogy mennyivel több mindent lehet a játékkal kezdeni, amikor megismételtük a kísérletet és ezúttal a felnőtt egy másik játékon mindent megmutatott, ezek a gyerekek nem hitték el neki. Sőt, arra is kíváncsiak voltunk, hogy egy skálán hogyan értékelik a felnőttet és bizony rendre alul teljesítettek, amikor nem a teljes igazságot mondták el a gyerekeknek.”
Ez a kísérlet azt is megmutatja, hogy a gyerekek nemcsak arra érzékenyek, hogy valaki igazat mond vagy hazudik, hanem azt is felmérik, hogy a megadott információk elegendőek-e számukra, és ebből eldöntik, hogy később mennyire bíznak meg az adott személyben. “Nagyon fontos emberi képesség azt eldönteni, hogy kiben bízhatok, hiszen minél fiatalabb vagyok, annál több tudásom származik más emberektől. Ezért izgalmas ennek a kutatásnak a következtetése, hogy végre látjuk, mennyire komplex a gyerekek érzékelése a világról. Minden lehetséges információt összegyűjtenek annak érdekében, hogy a legjobb döntést hozhassák meg és ilyenkor nemcsak azt mérlegelik, hogy kihez forduljanak, hanem azt is figyelembe veszik, hogy mindez mennyi időt és erőfeszítést kíván tőlük” - mondja Schulz.
Annak ellenére, hogy minden ember hazudik, ritkán gondolunk bele mennyire kockázatos, amit csinálunk. Egyrészről nyilván elveszíthetjük annak bizalmát, akinek hazudunk, de ami ennél még érdekesebb, hogy a mi emlékezetünkre is hosszú távú hatása van. “Ahhoz, hogy a másikat eredményesen megtéveszthessünk, először magunkat kell. Kutatások támasztották alá, hogy jobban emlékszünk azokra az eseményekre a saját elmondásunk szerint, amikről hazudtunk. Ennek egyszerű az oka. Ha mi magunk elfelejtjük, hogy mit hazudtunk, sokkal könnyebben bukhatunk le. Ami viszont megdöbbentő, hogy ez akár a valós emlékeinket is felülírhatja, egyszerűen elfelejtjük azt, ahogyan és ami történt velünk, és később már csak a hazugságra emlékszünk” - állítja Johannes.
Minden szülő számára emlékezetes pillanat amikor a gyerek megteszi az első lépéseket. És sokszor az utolsó is, amikor még hagyjuk, hogy a saját hibájából tanulhasson. Elesik, sír, feláll, újrapróbálja. Néha megüti magát, máskor csak nevet, és mi pontosan érezzük, hogy ez egy fontos szakasz az életében. Persze abban a pillanatban összeszorul a gyomrunk, ahogy elesik, de aztán egyre magabiztosabban megy neki, mi pedig megnyugszunk, hogy már nem is kellünk ahhoz, hogy fel-alá szaladgáljon a lakásban. Miért felejtjük el idővel, hogy ez minden más képességgel is így működik?
Hibáznunk kell ahhoz, hogy legközelebb jobban csináljuk
Pillanatok alatt kiszúrjuk egy társaságban, ha egy szülő nem figyel eléggé a gyerekére, van olyan, aki szóvá is teszi, de legalábbis hazafelé a játszótérről ezen puffog. “Szegény gyerek, mi lesz vele, milyen felnőtt lesz belőle, ha ennyire nem figyelnek rá a szülei” szörnyülködünk, aztán megfogadjuk, hogy mi aztán még az eddigieknél is jobban figyelünk majd arra, hogy csak a legjobbat kapja a gyerek. Úgy érezzük, hogy gyerekünk csak akkor lehet sikeres, ha állandóan óvjuk és védelmezzük, ha ott bábáskodunk az élete felett, irányítjuk a legapróbb részleteket is. Így vesszük fel akaratlanul is a szakirodalom szerint az egyik legrosszabb nevelési stílust és válunk helikopter szülőkké.
A helikopter-szülő állandóan ott köröz a gyereke felett, túlfélti őt, minden lépését követi és közben soha nem hagyja, hogy a gyerek hibázzon. Az így felnövő gyerek sosem kerül valódi döntéshelyzetbe, és később képtelen lesz önálló döntéseket hozni.
Milyen érzés gyereknek lenni egy agyonszabályozott gyerekkorban?
Rossz. Az ilyen túlféltett gyereknek nincs ideje az önfeledt játékra. Nem tudja elengedni magát délutánonként sem, mert a szülei azt gondolják, minden időt ki kell használni. Mintha minden egyes házi feladat, dolgozat, tevékenység sorsdöntő lenne az általunk elképzelt jövőjük szempontjából.
Egy friss kutatás szerint, amiben több mint négyszáz családot figyeltek meg az Egyesült Államokban és Svájcban, a helikopterszülők gyerekei kisgyerekként kevésbé képesek az érzéseiket és a környezet ingereit megfelelően kezelni és ez az iskolás kort elérve komoly problémákhoz vezethet. A kísérlet alatt kétéves gyerekeket kértek arra a szüleikkel, hogy játszanak négy percet egy szobában, ahol a kutatók mindent rögzítettek. Ebben a szakaszban a kutatókat az érdekelte, hogy az anyák milyen mértékben irányították a közös játék alatt a gyerekeiket. Ezt követően két percre külön szobába vitték a gyerekeket és a viselkedésüket figyelték meg. Amikor ezek a gyerekek ötévesek lettek, a kutatók azt nézték meg, hogyan reagálnak egy egyszerű helyzetre: ha kevesebb édességet kapnak egy másik gyereknél, illetve hogyan képesek sürgetés mellett egy kirakót elkészíteni. Arra kérték továbbá a gyerekek tanárait, hogy értékeljék, mennyire jellemző a depresszió, szorongás, magányosság rájuk, valamint ezt összevetették az iskolai teljesítménnyel és a szociális képességekkel is. Tíz éves korukban pedig mindezt kiegészítették az iskolához, tanáraikhoz fűződő érzésekkel, valamint az alapvető érzelmi készségeikre vonatkozó értékekkel is.
A kutatók arra jutottak, hogy azok a gyerekek, akiknek anyja a közös játékot irányította, kontrollálta, sokkal nehezebben küzdöttek meg később az érzelmi nehézségekkel és ötéves korukra az őket érő környezeti ingerekkel. Tíz éves korukra szociális képességeik is elmaradtak kortársaikétól és ez az iskolai teljesítményükön is meglátszott. “A szülők, aki túlszabályozzák gyereküket, arra hivatkoznak, hogy csak támogatni, segíteni akarják őket és ezt a legjobb szándéktól vezérelve teszik. Közben észre sem veszik, mekkora károkat okoznak.” - mondja Dr.Nicole Perry, a kutatás egyik vezetője.
Miközben a kutatás egyértelmű összefüggést mutatott a szülői kontroll és a gyerekek későbbi rossz teljesítménye között, érdemes más szempontokat is figyelembe vennünk. Dr. Janet Goodall a bathi egyetem professzora szerint nehezen tudjuk megmondani például, hogy mennyi szülői gondoskodás, figyelem a túl sok. Ez múlhat a társadalmi és kulturális háttéren, vagy éppen azon, hogy mennyire veszélyes környezetben nő fel a gyerek. “Semmiképp sem szabad a szülőket bűnösnek tekintenünk, vagy elítélnünk. Ami igazán fontos, hogy ezek a szülők törődnek a gyerekeikkel és amit a gyerekek ebből megtanulnak.” - mondja.
Akkor hogyan csináljam?
Haims szerint boldog és kiegyensúlyozott gyereket úgy nevelhetünk, ha engedjük, hogy sokkal többet gondolkodjon, tervezzen, döntsön, álmodozzon és a sikereket önjogon érhesse el. Kevésbé kéne azon görcsölnünk, hogy melyik kitűnő főiskolára jelentkezhetnek vagy veszik föl őket; sokkal fontosabb, hogy szokásaik, gondolkodásmódjuk, készségeik és egészségük lehetővé tegye a sikert, bárhová kerüljenek is. gyerekeinknek az lenne jó, ha kevésbé hajszolnánk a pontszámokat, és sokkal inkább azzal törődnénk, hogy gyermekkorban kell megalapozni a sikert, olyan dolgokkal, mint a szeretet és a házimunka.”- mondja.
Amikor a kisgyerek járni tanul, az első lépések a legijesztőbbek, hiszen ezzel rögtön eltávolodik tőlünk. De egy szülőnek nem az a dolga, hogy eldöntse, mi legyen a gyerekből, hanem hogy támogassa őt abban, hogy felszabadultan önmaga lehessen, azért hogy amikor felnő, valóban a saját útján járjon.
Nagyon sok gyerek nő fel abban a tudatban, hogy vitatkozni rossz dolog. Pedig inkább azt kellene megtanítanunk számukra, hogyan érveljenek és álljanak ki a véleményük mellett.
Szülőként mindig azt gondoltam, hogy az a legjobb, ha a vitákat elrejtjük a gyerek elől. Aztán elolvastam egy tanulmányt arról, hogy az igazán kreatív felnőttek nagyobb arányban nőttek fel olyan családban, ahol gyakori volt a nézeteltérés. Nem olyan szülőket kell elképzelni, akik állandóan kiabálnak egymással, sokkal inkább azt, hogy a családban előfordul, hogy a szülők akár komoly kérdésekben nem értenek egyet és ezt a gyerekek előtt vitatják meg. Amikor a szülők másképp gondolkodnak egy kérdésről, de tiszteletteljesen veszekednek, példát mutatnak a gyereknek, hogyan tegyen hasonló helyzetben. Így lesznek képesek ezek a gyerekek arra később, hogy ahelyett, hogy elbújjanak a nehezen megoldható problémák elől, egyszerűen elfogadják azokat és ezután próbálják csak megoldani. Az, hogy megállnak egy pillanatra, átgondolják az eltérő megoldási lehetőségeket, sőt akár ütköztetik is azokat, segít végiggondolni a problémát és kreatív válaszokat találni rá.
Olyan gyerekeket szeretnénk felnevelni, akik tudják, hogyan vitatkozzanak, hogyan álljanak ki magukért, hogyan vállalják az eltérő véleményüket úgy, hogy azzal nem sértenek meg másokat. Mégsem ezt a példát mutatjuk számukra.
“Az a probléma, hogy a veszekedés sokkal jobban megérinti a gyerekeket, mint gondolnánk. Egyszerűen úgy működnek, mint a szeizmográf. Már a 6 hónapos csecsemők is érzékelik a különböző konfliktusokat a szülők között.” - mutat rá a kérdés összetettségére könyvében, E. Mark Cummings pszichológus. Nem egyszerű a szülőnek eligazodnia. Tanulmányok készültek arról is, hogyan emelkedik meg a gyerekek vérnyomása, miközben a szüleik vitatkoznak. Nem feltétlenül értik a szavakat, de felismerik a konfliktust és a maguk módján azzal foglalkoznak, hogy kitalálják, mi okozza azt. Dr. Cummings kutatócsoportja azt találta, hogy a gyermek jólléte szempontjából nagyon meghatározó a szülei kapcsolata egymással, és az, hogyan kezelik a hétköznapi konfliktusokat: “Ha a szülők kapcsolata stabil, a gyerek egyre jobban biztonságban érzi magát és magabiztosan tudja felfedezni a világot. De a gyakori és feloldatlan veszekedések elbizonytalanítják a gyereket, szomorúvá, idegessé tehetik és megalapozhatják bármelyik életkorban a félelmet”.
Mivel azt akarjuk, hogy az otthonunk biztonságot nyújtson a gyerekeknek, az első adandó alkalommal elfojtjuk a testvérek közötti veszekedést, a saját vitáinkat pedig éjszaka suttogva rendezzük egymással. Pedig vitáink kihatnak arra, hogyan fogja gyerekünk a saját haragját kezelni. Ha nem tudja megfogalmazni valódi érzéseit, elfojthatja később azokat, vagy ami még ennél is rosszabb, úgy nő fel, hogy azt gondolja egy konfliktust soha nem lehet konstruktívan megoldani. Ha mindig zárt ajtók mögött vitatkoztok, vagy azt mondjátok azonnal a gyereknek, hogy “nem is vitatkozunk” holott egyértelműen azt teszitek, akkor azt tanítjátok számára, hogy ne bízzon a saját megfigyeléseiben, vagy bennetek.
Olyan időket élünk, amikor a fiataloknak kevés lehetőségük van beleszólni az őket érintő kérdésekbe, a politika, vallás vagy akár a drogpolitika mind érinthetetlen témákká váltak. Pedig demokráciánk, jogrendszerünk alapja, hogy a vita elengedhetetlen az igazsághoz. Ahhoz, hogy a társadalom szabad és nyitott maradjon, a gyerekeknek meg kell tanulniuk a nézeteltéréseket értékelni.
Nem az a fontos, hogy milyen sokat vitatkoznak a szülők, ami igazán számít, hogyan kezelik ezeket a vitákat. A kreativitás megnő azokban a családokban, amik “feszültek, de biztonságosak” - Robert S. Albert pszichológus szerint. Legfrissebb kutatásában azt vizsgálta, hogy az 5 és 7 év közötti gyerekek, akiknek a szülei konstruktívan vitatkoztak, sokkal nagyobb érzelmi biztonságban érezték magukat. A következő három évben pedig sokkal több empátiát mutattak, barátságosabbak voltak és segítőkészebbek a többi társukkal szemben.
A kreativitásra is hatással van vitáink minősége. 16 százalékkal több megoldási javaslatot találtak ki azok a csoportok, ahol az ötletelés fázisában a résztvevőket arra kérték, hogy kritizálják meg a másik ötletét. A legkreatívabb megoldási javaslatok a kínai technológiai cégeknél vagy az amerikai kórházakban olyan munkacsoportokból érkeznek, amikben korábban valódi nézeteltérések voltak a kiindulásnál. A tudomány területéről is hozhatunk példát: az áttörést elérő mikrobiológiai kutatócsoportok sem csak lelkes résztvevőkből állnak, hanem egyúttal szkeptikus tudósokból is, akik ütköztetik egymással elképzeléseiket. Ha soha, senki nem vitatkozik, akkor sokkal nehezebben leszünk képesek arra, hogy a régi, bevett megoldások helyett valami újra törekedjünk. A vitatkozás a csoportgondolkodás ellentéte, mégis akkor tudunk a legszabadabban ötletelni, amikor nem kapcsolódunk rá a többiek gondolatmenetére. Mindezt megtanulni pedig nincs jobb alkalom, mint a gyerekkorunk.
Mindenki tolerál egy bizonyos szintű agressziót egy kapcsolatban, még ha ennek nem is vagyunk teljesen a tudatában. Ahhoz, hogy ne mérgesedjenek el a vitáink azt a pontot kell megtalálnunk, amikor még vannak érveink. Észrevetted, hogy ez a vita már nem visz előre? Egyre hangosabban beszélsz? Összeszorult a gyomrod? Csak arra tudsz figyelni, hogy a másik mit hibázott? Tarts egy kis szünetet és nyugodj meg. Igyál egy pohár vizet, lapozz át egy magazint, és akkor folytasd csak a beszélgetést, ha úgy érzed, megnyugodtál. Ha autóban veszekedtek vagy olyan helyen, ahol nem tudtok teret adni a másiknak, akkor váltsatok témát egy kis időre. Talán azt hiszed, hogy a gyerekek már nem hallják a vitátokat, pedig szinte biztos, hogy figyelnek.
Mivel ebben a korban a gyerekek nagyon ráhangolódtak a szüleikre, főként a hangszínt, a testbeszédet figyelik és az érzelmi ingadozást. Hiába vitatkoztok a partnereddel az egészségügyi helyzetről, a gyereketek ebből az egészből csak azt érzékeli majd, ha elkezdtek hangosan beszélni egymással. Ha észreveszed, hogy ezt teszitek, vegyetek vissza kicsit a hangerőből és öleljétek meg egymást, mosolyogjatok a gyerekre és mondjátok neki, hogy minden rendben, anya és apa szeretik egymást.
Ebben a korban a gyerekek könnyen azt képzelik, hogy ők okozták a vitát. Ez az időszak a mágikus gondolkodás szakasza, amikor azt gondolják, hogy ők a világ közepe, és nagyon igyekeznek elkerülni a büntetést. Így könnyen azt hihetik, ha megütik a testvérük fejét szüleik abbahagyják a vitát. Nyugtasd meg és magyarázd el neki, hogy ezt csak ti ketten oldhatjátok meg.
A hét évesnél idősebb gyerekek néha a legrosszabbra gondolnak, például hogy válni készültök, ha nem látják a konfliktus feloldását. Dr. Cummings azt találta, hogy azok a gyerekek, akik olyan családban nőnek fel, ahol nagyon sok a konfliktus, gyakran idegesek, depressziósak, alvási zavarral küzdhetnek, és nehezen figyelnek az iskolában. Ahelyett hogy azzal próbáljátok megnyugtatni a gyereket, hogy “nincs semmi baj”, ismerjétek el, hogy nem értetek valamiben egyet és próbáljátok elmondani neki, hogy milyen megoldásra gondoltok. Ha úgy érzitek egy problémára nincs megoldás, ne vezessétek félre a gyereket, inkább mondjátok el neki, hogy azon dolgoztok, hogy minden rendben legyen a családban.
A gyerek előtti vitáknak egyszerűnek és konkrétnak kell lennie, nem a félelmekről szólnia.
Fontos, hogy a két szülő egységet alkosson, ez elősegíti, hogy a gyerek a későbbiekben se tudja kijátszani az egyik szülőt a másikkal szemben. Találjatok arra időt, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatos fontos döntéseket átbeszéljétek, már azután, hogy a gyerek lefeküdt.
“Talán elköltözünk” vagy “talán apa elveszíti az állását”. Azután avasd be a gyereket ezekbe a kérdésekbe, hogy már van megoldásod a problémára.
Nehezen barátkozik? Még mindig nem olvas? Ezeket a kérdéseket is egymás között, esetleg a tanárokkal vagy az iskola pszichológussal beszéljétek meg.
Photo by Louis Blythe on Unsplash
Ülsz egy megbeszélésen, ahol az egyik férfi munkatársad magabiztosan sorolja a cég eredményeit. Tudod, hogy téved, de mielőtt a többiek előtt kijavítanád a hibáit, elnézést kérsz. Ismerős helyzet? Előfordult már veled is?
Kutatások szerint a nők gyakrabban kérnek bocsánatot, mint a férfiak - pedig nem biztos, hogy ez a leghatékonyabb mód arra, hogy érvényesüljenek akár otthon, akár a munkahelyükön. Ha egy gyerek bocsánatot kér, ez jelentheti azt, hogy empatikus és erős szociális képességei vannak, ugyanakkor ha mindezt túlzásba viszi, ez komoly önértékelési problémákhoz vezethet. Ha egy kislány minden mondatát azzal kezdi, hogy “elnézést, de…” vagy “lehet, hogy tévedek, de…” azért teszi mindezt, mert ez az udvarias viselkedés, amit megtanult. Eközben viszont sok esetben ellentétes hatást ér el és kevésbé figyelünk majd arra, amit mondani fog. “Ez azt üzeni, hogy nem vagyok elég magabiztos abban, amit mondani akarok, vagy abban, hogy egyáltalán elmondatom-e” - mondja Dr. Rachel Busman, klinikai szakpszichológus. Mi okozza akkor mégis, hogy a lányok hajlamosabbak elnézést kérni és mit tudnak tenni a szüleik, hogy ezen segítsenek?
Legyél magabiztos, de ne bízd el magad!
A felnőtté válás során a lányoknak nagyon sok egymásnak ellentmondó elvárásnak kell megfelelniük annak érdekében, hogy jól viselkedjenek. A kamaszkor a leválás, az önállósodás legfontosabb időszaka, ekkor lesznek igazán egyéniségek a gyerekekből. A fiúktól sokkal több olyan készséget várunk el, amik ehhez a folyamathoz hozzásegítik őket, mint például a magabiztosság, az önbizalom, a kifejezőkészség, vagy hogy ragaszkodjanak a saját elképzeléseikhez. Már egészen fiatal kortól kezdve a fiúkat arra bátorítjuk, hogy legyenek célratörőek, versenyezzenek egymással, akár egy játékról van szó, vagy a fáramászásról.
A lányokkal szemben sokkal árnyaltabb és összetettebb elvárásaink vannak. Bár szavak szintjén nekik is azt mondjuk, hogy legyenek célratörőek, okosak és sikeresek, de a gyakorlatban feltételeket is szabunk ehhez:
Most én kérjek elnézést?
Ezeket az egymásnak sokszor ellentmondó elvárásokat azért támasztjuk a lányokkal szemben, mert alapvetően a társadalom a lányokat és nőket empatikusnak, másokkal törődőnek, akár önfeláldozónak szereti látni, akik mindig figyelnek arra, hogy tetteik milyen hatással vannak a környezetükre. Egy 2010-es kutatás szerint a nők sokkal többször érezték, hogy bántóan viselkedtek, éppen ezért sokkal többször kértek elnézést is, mint a férfiak. Ez a fajta empátia megnehezíti a sikerrel kapcsolatos érzések átélését is, mint a győzelem vagy éppen a versengés. Ha egy fiú megnyer egy játékot, sokkal kevésbé törődik azzal, hogy ez hogyan érinti a többi gyereket, míg ezzel szemben egy lány amellett hogy örül a győzelemnek, hajlamos lekicsinyelni a teljesítményt, annak érdekében, hogy a többi gyerek ne ítélje őt el.
A te lányod is hajlamos ezekre?
Túl sokszor kér bocsánatot: azért is elnézést kér, amikor nem csinált semmit, például rögtön elnézést kér a pincértől, ha még nem tudja, mit rendeljen.
Azzal kezdődik a mondata, hogy elnézést: ha bocsánatkéréssel kezdi a beszélgetést, azzal könnyen hitelteleníti is annak tartalmát.
Kertelés: indirekt formája a bocsánat kérésnek, amikor a gyerek ahelyett, hogy közvetlenül elmondaná, mit szeretne, túl sokat árnyal rajta. Ez szintén önbizalomhiányról árulkodhat.
Mit tehetsz azért, hogy a lányod magabiztosabb legyen?
Figyelj rá, hogyan beszélsz
Az első és legfontosabb dolog, amire a szülők figyelhetnek, az a saját beszédük. A gyerekek remek utánzók, ha azt hallják, hogy a szüleik is túl sokszor kérnek elnézést, akkor sokkal hajlamosabbak rá, hogy maguk is ezt a mintát kövessék. Ha figyelsz rá, te hogyan beszélsz, azzal elősegítheted, hogy a gyereked magabiztossá váljon.
Jutalmazd, ha közvetlen
Az egyik oka annak, amiért a lányok nem beszélnek egyenesen vagy állandóan elnézést kérnek, hogy azt tanulták, ez az udvarias viselkedés. Bár mindkét nemet arra tanítjuk, hogy figyeljenek oda a viselkedésükre, erősebb elvárásokat támasztunk a lányokkal szemben, hogy legyenek jók, udvariasak és kedvesek. Ahelyett, hogy az udvariasságot kéred mindig számon a lányodon, segíts neki, hogy elhagyja a felesleges bocsánatkéréseket és határozottan lépjen fel. Ha kell, javasolj neki alternatív válaszokat egy-egy helyzetre, például:
Indirekt válasz: Elnézést, nem értek ehhez, de talán tudok segíteni.
Direkt válasz: Tudom, hogyan kell ezt megoldani, szeretné, ha megmutatnám Önnek?
A közvetlen válasz udvarias, de közben azt is megmutatja, hogy a kamasz elég magabiztos és tisztában van a képességeivel.
Tök oké, ha nem értünk mindenben egyet
Egy másik ok, ami miatt a lányok elnézést kérnek, hogy igyekeznek elkerülni olyan helyzeteket, amik konfliktushoz vezetnek. Félelmetes lehet számukra felvállalni a véleményüket, amit mások esetleg nem kedvelnek, de azzal, ha megtanulnak vitázni, sokkal rugalmasabb felnőttekké válnak.
Ha elnézést kérsz, azt gondold komolyan
Természetesen nem minden bocsánatkérés felesleges, de fontos, hogy felismerjük a különbséget azok között a helyzetek között, amikor tényleg fontos bocsánatot kérnünk és aközött, amikor csak megszokásból tesszük ezt. Amikor a lányod elnézést kér, kérdezd meg tőle, hogy miért? Ha segítesz a lányodnak, hogy elhagyja a felesleges bocsánakéréseket, és sokkal közvetlenebb módon fejezze ki, hogy mire van szüksége, nagyon sokat segítsz neki abban, hogy később elérje a céljait. Mindegy, hogy kivel beszél - barátokkal, tanárokkal, munkatársakkal vagy akár a saját cégét vezetve - ha tudja, hogyan beszéljen magabiztosan azt az üzenetet közvetíti, hogy büszke a képességeire, és ezeket nyíltan ki is fejezi. És egyáltalán nincs mit sajnálnia ezen.
Forrás: https://childmind.org/article/why-girls-apologize-too-much/
Fotó: Fortepan
Azoknak a gyermekeknek, akiket elszakítanak a szüleiktől az Egyesült Államok határán, biztonságra és kiszámíthatóságra lenne szükségük – mondja az SOS mentálhigiénés és pszichoszociális tanácsadója. Interjú Teresa Ngigi-vel, az SOS Children’s Villages International globális mentálhigiénés és pszichoszociális tanácsadójával.
Amikor a gyermekeket hirtelen elválasztják a szüleiktől, pontosan milyen érzelmi és pszichológiai hatásokat élnek át?
Minden egyes gyermek, akiket elválasztanak a szüleitől, már eleve nehéz tapasztalatokat szerzett útja során. A vándorlás során nagy valószínűséggel átélték az éhséget, szomjúságot, a fáradtságot és a szülők rendkívül stresszes állapotát. Az elválasztás ténye hozzáadódik a gyermek eleve bizonytalan, kiszolgáltatott állapotához. Fontos továbbá, hogy a gyermekek gyakran nem értik, hogy mi is történik körülöttük – ez tovább fokozza a bizonytalanságot és így a stresszt.
Azt mondhatjuk, hogy ez egy rendkívül nehéz tapasztalat a gyermek számára. Az efféle traumatikus körülmények nagy mennyiségű stressz hormont idéznek elő és a gyermek „küzdj vagy menekülj” válaszhelyzetbe kerül. A stresszhormonok kiváltásával az egyéb készségek kikapcsolnak, mivel a gyermeknek szinte a túlélésre kell koncentrálnia..
Mi történik a gyermekkel, amikor ezek a nehéz körülmények elhúzódnak?
Ha ezt a stresszes, bizonytalan állapotot nem enyhíti semmilyen biztonságot nyújtó körülmény, a gyermek megmarad a krónikus stressznek ezen a szintjén, amely negatív hatással van a gyermek fejlődésére, vagy fizikai megbetegedésekhez vezethet: autoimmun betegségekhez, hasmenéshez, fejlődési problémákhoz. A gyermek nem tud aludni, bizalmatlanná válhat, kötődési nehézségei alakulnak ki, gyanakvóvá válik, elveszti a bizalmát a környezetében, abban, hogy bízni lehet a világ alapvetően kiszámítható működésében. Amikor a gyermekeket ilyen típusú megpróbáltatások érik, akkor arra van szükség, hogy biztonságot, gondoskodást nyújtsanak számára, így a gyermek fokozatosan meg tud nyugodni, „le tud kapcsolni” a kimerítő készenléti állapotról.
Fontos, hogy a gyermekek megtudják, hogy mi történt a szüleikkel?
Ezek a gyermekek elhagyva érezhetik magukat. Különösen a kisebbek érezhetnek így, mert nem tudják, hogy mi történt a szüleikkel. Alapvető bizonytalanság lesz rajta úrrá, ami fokozza a kiszolgáltatottság érzését és a stresszt, ez pedig hatással lesz valamennyi képességére. Mivel nagyon nehéz megérteni ezt a helyzetet, a gyermek a szülőt okolhatja, hogy elhagyta őt.
Az SOS családokban azt tapasztaljuk, hogy a családjukból kiemelt gyermekek, akik ismét valamiféle rendszert és szerető törődést kapnak, kivirulnak. A gyermekek rugalmasan reagálnak, ha a megfelelő környezetbe kerülnek.
Ez már megtörtént és nem lehet meg nem történté tenni. Mit tehetünk most, hogy segítsünk ezeken a gyermekeken?
Nincs gyors megoldás a helyzetre. Az első lépés, hogy a gyermek számára a védelmezés érzését biztosítsuk. Ha a gyermek ezt nem érzi, akkor az élete összetörik.
Azoknak a felnőtteknek, akik a különböző átmeneti befogadó pontokon vigyáznak a gyermekekre, valamiféle rendezettséget kell biztosítaniuk a gyerekek számára. Empatikus, érzékeny gondoskodásra, elegendő ételre, nyugodt alvásra, játékra és strukturált tevékenységre van szükségük ahhoz, hogy oldják a stresszt. A játék nagyon fontos a stressz levezetésében és a gyermek életének újra rendezésében. Amennyire csak lehetséges, segítenünk kell a gyermeknek megérteni, hogy mi következik, és a maga szintjén el kell magyaráznunk neki a történteket.
Miután egy rendelettel visszavonták, hogy a gyermekeket el lehessen választani a szüleiktől, alternatív megoldásként azt tervezik, hogy ezeket a családokat olyan helyeken tartsák elzárva, mint például a katonai bázisok. Ez a lépés milyen következményekkel járhat a gyermekekre nézve?
Az intézményesítés is számos negatív hatást hozhat. Az intézményekben nagyobb az esélye a visszaéléseknek és a rossz bánásmódnak. Nagyon fontos, hogy a gyermek és a szülő együtt marad, de az elzárás ettől még számos negatív hatást gyakorolhat a gyermekre és szüleire egyaránt.
Mit lehetne tenni, hogy megóvjuk ezeket a bezárt családokat?
Pszichológiai támogatást kell biztosítani ezekben a „táborokban”, amennyiben ez lehetséges. Fontos lenne továbbá, hogy a dolgokat kiszámíthatóvá tegyük a gyermekek számára. Egy kevés biztonság még mindig jobb, mintha egyáltalán nincs.
Az SOS Gyermekfalvaknak komoly gyakorlata van abban, hogy hogyan nyújtson támogatást és hozzon létre gyermekbarát környezetet egy ilyen különleges krízis helyzetben. A szíriai Tartous-ban és Aleppoban többek közt azon dolgozunk, hogy a szülőket, szakembereket erősítsük abban, hogy egy ilyen speciális helyzetben hogyan kezeljék a rendkívüli stresszt. Ha a szülő jobban van, az már önmagában hatalmas segítség ahhoz, hogy a gyermek is jobban legyen.
Teresa Ngigi jelenleg Szíriában tartózkodik és ezt követően Szomáliába utazik. 2016 óta dolgozik az SOS Gyermekfalvaknak, támogatást nyújtva a gyermekvédelmi gondoskodás területén, illetve a válságövezetekben.
Ha rendszeresen olvasod a Gyereksorsok blogot, nem lesz nehéz a kvíz kitöltése.
https://sosblogiro.polldaddy.com/s/mennyit-tudsz-a-gyerekekről
„Már eleve az sem világos, mitől lesz egy könyv klasszikus, de az a sejtésem, legalább ötvenévesnek kell lennie, és egy személynek vagy egy állatnak ki kell purcannia a végén.”
Jeff Kinney: Egy ropi naplója. Kutya egy idő
A 12 éves kissrác fogalmazza meg így, miért berzenkedik a „klasszikusok” olvasásától Kinney nagy sikerű ifjúsági regénysorozatában. Ha mai szemmel nézünk rá a hazai kötelező olvasmányokra vagy a kisgyerekeknek szóló irodalomra, sok olyan gyakorlatot találunk bennük, amelyek mai szemmel elavultak vagy a gyerekek szempontjából kifejezetten károsak. Bántalmazás, nyomor, elhanyagolás, gyerekmunka… Természetesen a gyerekek olvashatnak nehéz témákról is, azonban fontos, hogy a felnőtt megvilágítsa nekik, miért nincs rendben az iskolai bántalmazás vagy a gyerekmunka. Összeállításunkban néhány művet megnézünk gyerekjogi szemmel a klasszikusok és a népszerű gyerekirodalom közül.
Janikovszky Éva: Égigérő fű (eredetileg Málnaszörp és szalmaszál címen jelent meg)
Misura a szülei nem tudnak vigyázni, ezért a nyarat Dezső bácsinál tölti, hasonlóan Síróbabához, akire a házban lakó Kamilla kisasszony vigyáz. A két felnőtt a vigyázást úgy oldja meg, hogy órákra magukra hagyják az írni-olvasni még alig tudó, 6-8 éves korú gyerekeket, sőt Kamilla kisasszony több rács mögé bezárja a lakásába. Ha Dezső bácsinak dolga van, Misu helyettesíti a műhelyében, (gyerekmunka!), ráadásul itt szájkosarakat készít. Később kiderül, hogy az ebédjéről sem gondoskodik. Síróbabát ezzel szemben Kamilla gyereknek nem való rémes hírekkel traktálja.
Török Sándor: Kököjszi és Bobojsza
A munkából hazatérő Apa pofonnal fegyelmezi Andrist, sőt akkor is nyaklevest kap, ha nem is rosszalkodik, csak berreg. A törpék még el is magyarázzák a kisfiúnak, hogy az apja biztos a munkahelyén mérges valakire. Az apa már a terhesség alatt eltervezi: „Ha rossz lesz, a nyaka közé sózok”. Elhangzik még a bántalmazók klasszikus önfelmentése is: „Egy-két pofon nem árt. Én is kaptam apámtól, így lett belőlem ember”.
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
A gyerekek egymás közti kegyetlenkedésében gazdag a könyv. Az „einstand” lopással kombinált mobbing, Nemecsek Ernőt csapattársai verbálisan megalázzák a neve kisbetűvel írásával, Áts Feriék pedig – mivel e veréshez túl kicsi - megfürösztik büntetésből a tóban, emiatt meghal tüdőgyulladásban a könyv végére. Mai szemmel nézve az is furcsa, hogy sehol egy lány a történetben.
Kétharmadával nőtt az elmúlt évtizedben azon kisgyerekek száma, akik a családjukból kiemelve élnek. A törvényhozás szigorítással és szervezeti átalakításokkal próbál reagálni a gyerekbántalmazási botrányokra, más vélemények szerint azonban a gyerekvédelem a szegényeket vegzálja.
Egyre több kisgyerek él elválasztva a családjától. 67 százalékkal nőtt az elmúlt tíz évben a gyermekvédelmi gondoskodásban élő, 0-6 éves gyerekek száma, a Központ Statisztikai Hivatal adatai szerint 2007-ben 3018 gyerek volt érintett, tavaly már 5053. A jelenséget nem az magyarázza, hogy ennyivel több kisbaba születik, a vizsgált időszak kezdetén a szülések száma 97 ezer volt, a válságot követően lecsökkent 88 ezerre, majd ismét visszakapaszkodott 91 600-ra.
A közelmúltban több gyerekbántalmazási botrány rázta meg az országot (ezeket lásd a keretben), amelyek hatására a szakpolitika jól-rosszul igyekezett módosítani a jogi kereteken a hasonló ügyek elkerülésére. És elképzelhető, hogy a gyámhivatalok is félnek, nem akarnak a szigetszentmiklósihoz vagy az agárdihoz hasonló, nagy hírt kavaró ügyet a területükön, inkább a „problémás” családoktól előbb elveszik a gyerekeket. „A kisgyermekkor az az időszak, amikor legkönnyebben megfordíthatók a rossz folyamatok” – mutat rá Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak gyermekvédelmi programigazgatója. Hiszen minél később avatkoznak be egy gyerek életébe, annál inkább összeadódnak a hátrányok, elszenvedett nélkülözések.
[box type="info"] Szigetszentmiklóstól Ceglédig. Nagy médiafigyelmet kiváltó gyerekbántalmazási botrányok az elmúlt években Magyarországon
Marék Veronika író, grafikus nyolcvanon túl is dolgozik. A népszerű mesekönyvszerzővel arról beszélgettünk, akar-e nevelni a műveivel, baj-e, ha borzongat egy mese, és milyen kalandos történeteket talált ki saját fiainak. Egy grafikával is megajándékozta a Gyereksorsok blog olvasóit.
Min dolgozik most?
Ma nagy nap van, ma fejeztük be az új Boribon-kötetet, az a címe, hogy Boribon pancsol. Ez egy strandolós történet. Olyan boldog vagyok, mint mikor egy anya megszül egy gyereket, és látja, hogy egészséges. A Könyvhéten fog megjelenni, ez a tizenötödik könyv a Boribon-sorozatban. Elhatároztam, hogy most abbahagyom, szép búcsú lesz.
Miért vet véget a Boribon-könyveknek?
Semmit sem szabad tovább nyúzni, mint ami benne van. Most majd valami mást találok ki.
Hogyan készül egy mesekönyv?
Az egészben a kitalálás az izgalmas, amikor még csak annyit tudok, hogy valami strandolósat akarok. Rajzolgatok, és még fogalmam sincs róla, mit lehetne mesélni egy strandolásról. Az egész úgy kezdődött, hogy támadt egy óriási ötletem. Annipanni kifekszik napozni, és a mai szokásokhoz híven előveszi a naptejet és bekeni magát. Megjelenik Boribon egy vödör homokkal, rászórja, és azt mondja: Annipanni, hull a hó! Én ezen óriásikat nevettem, elképzeltem a dühös Annipannit behomokozva. Bár pont ez a rajz nem került be a könyvbe, de elindított egy olyan felszabadult jókedvet, hogy a sok strandos gondolatból összeállt egy történet. Nagyon szép része a munkának az is, mikor megrajzolom, és megpróbálom annyi képben elmondani a mesét, amennyi adott a könyvhöz, se többen, se kevesebben.
Egy interjúban Ön azt mondta, nem szándéka valamilyen tanulságot beletenni a könyvekbe, ennek dacára lehet tanulni a mesékből, ha ilyen szemmel olvassa az ember. Mikor Boribon, a mackó kirándul, minden balekságot elkövet az erdőben, amit nem szabad, ordítozik, szaladgál, aztán elesik…
Mikor elkészül egy kötet, akkor jövök rá, hogy vannak benne információk a gyerekeknek, anélkül, hogy akartam volna. A Boribon pancsolból is kiderül, hogy egy találkozás a tóval milyen, hogy ha meleg van, a víz lehűsíti az embert, a tó helyenként mélyebb, amitől egy kisgyerek megijedhet, majd hoznak neki egy úszógumit, és azzal már tud pancsolni. De azt is megtudjuk, hogy száraz homokból nem lehet várat építeni, meg kell vizezni, mert csak akkor tapad a homok. A strandolás után jön egy nagy fagyizás, aztán hazamennek, és a könyv azzal ér véget: Ugye holnap is eljövünk fürödni? Igen, ha jó idő lesz. Ez a zárómondat. Ha így nézném, egész komoly információáradat van benne. De én nem ezért írok, rajzolok, én az olyan mozdulatokért csinálom, amikor Annipanni megfogja Boribont és kiviszi a partra, vagy közösen építik a nagy homokvárat. Amikor Boribon megijed, hogy elsüllyed, ott duzzog a parton. Úgy tudják visszacsalogatni, hogy kap egy úszógumit (lerajzolja). Amikor Boribon boldog, akkor beül az úszógumiba és pancsol. Jó így ábrázolni az önfeledt boldogságot. Egy tanár rokonom szólt, hogy nem biztonságos a gyereknek még úszógumiban sem a tó közepén. Akkor odarajzoltam egy fűzfalombot, hogy látsszon, a part közel van. A szülőknek érezniük kell, hogy az úszógumi sem egy életbiztosítás.
Iskolai rendezvényre vitt haza meghívót egy elsős kisfiú. Mivel még írni alig tudott, lerajzolta a meghívó címzettjeit: anyját, apját és vér szerinti nővérét. Igen ám, de a család ebben a formában már évekkel korábban megszűnt, a gyerek mozaikcsaládban élt, váltásban hol az anyukájánál, hol az apjánál és annak új feleségénél, akik összesen öt gyereket neveltek. Mint kiderült, a tanítónő automatikusan úgy instruálta a gyerekeket: „Rajzold le anyát, apát és a testvéreidet!” Mivel a családban jó volt a viszony, az iskolai ünnepélyre végül elment az anya, az apa, a mostohaanya és az összes testvér is.
A példa mutatja, mennyire nincs felkészülve az intézményrendszer az „apa, anya, gyerekek” felállástól eltérő családokra. Bár a gyereknevelés szakirodalma bőséges, válásról, újraházasodásról és az így létrejövő mozaikcsaládokról alig elérhető valami eddig magyarul. (A blogon is bemutattuk Gyurkó Szilviának a gyerekbarát válásról szóló kötetét és Fischer Eszter könyvét a mozaikcsaládokról.) Bogár Zsuzsa Mozaik a családom című könyve új szemszögből veszi szemügyre az újraházasodás révén létrejövő családi formációkat. A szerző maga is mozaikcsaládban él, és pszichológusként is számos ilyen családdal foglalkozott.
A Mozaik a családom rengeteg tévhitet, tabut, félelmet eloszlat, amiken sokszor „görcsölnek” az érintettek vagy a környezetük. Vegyünk sorra ezekből párat!
A válás szükségszerűen megviseli a gyereket, trauma a számára.
Bogár Zsuzsa szerint csak akkor, ha a szülők rosszul csinálják. Természetesen, előfordulhat, hogy hiányzik neki az egyik szülő, vagy szomorú, hogy nem kerül sor több közös nyaralásra, de a traumát az a szülő szokta okozni, aki a gyereket eszköznek használja a „hűtlen” párja megbüntetésére, vagy neki szidja volt házastársát, netán ha a felek egy elmérgesedő válóperben marakodnak. A gyerek azt veszi természetesnek, amit a felnőttek sugallnak neki, ha a szülők rettenetes drámaként adják elő a válást, a gyerek is annak fogja tartani. A fenti sztereotípia önfelmentést is tartalmaz, mutat rá a szerző: aki ebben hisz, nem gondol bele, hogy igenis tudná csökkenteni az érzelmi terhet a gyereken, ha felelősen, kulturáltan, a gyerek érdekeit szem előtt tartva vetne véget a kapcsolatnak. S ne feledjük, a gyerek nem válik el a szüleitől, neki az apjára és anyjára is szüksége van.
Az Igazgyöngy Alapítvány közel két évtizede működik az ország egyik legszegényebb területén, a kelet-magyarországi Berettyóújfalu térségében. Hátrányos helyzetű gyerekek művészeti oktatásával kezdték, mára egy példaértékű komplex program nőtt ki belőle, ami segít a mélyszegénységben élő családok sokrétű hátrányait ledolgozni. L. Ritók Nóra, az alapítvány vezetője rendszeresen beszámol tapasztalatairól a Nyomor széle blogon. Vele beszélgettünk arról, mennyiféle nehézséggel szembesülnek a szegregátumban, miért csak egy abortusz költségét állják a hozzájuk fordulóknak, s mi lesz az alapítvánnyal, ha már nem ő fogja vezetni.
Tehetséggondozással kezdtétek el a munkát. Hogy jutott el az Igazgyöngy a rajzolástól a komplex szociális munkáig?
A művészeti iskolában az általános iskolásokkal és családjukkal találkoztunk. Velük kezdtünk el foglalkozni, az ő körülményeiket néztük meg, aztán ahogy elmélyültünk a problémában, láttuk, hogy a helyzetük nem oldható meg csak az iskolában, lejjebb kell menni, az óvodás korosztályhoz, sőt a kismamákhoz, és már akkor, mikor a szívük alatt hordják a babákat.
A hátrányok elkezdődnek már a születés pillanatában, mikor a csecsemőt nem akarják kiadni a kórházból, mert a lakhatási körülmények nem olyanok, mint amit a rendszer, egyébként jogosan, elvár. Utána pelenka kell, tápszer, bébiétel, kisruha, cipő, aztán jönnek az óvoda elvárásai a benti cipővel és ágyneművel. És még nem beszéltünk arról a rengeteg dologról, ami az első három évben a családból kellene, hogy beépüljön a szokásokba. De már egy kismamát is támogatni kell abban, hogy a dohányzás vagy a hiányos táplálkozás hogy hathat a babára, ezt mind figyelni kell, hogy az ember megfelelően tudjon segíteni.
Erre vannak intézmények, mint a terhesgondozás…
A védőnői gondozás még pont működik is a kistelepüléseken. Viszont a feltételrendszerük nem elég ahhoz, hogy megoldásokat is nyújtsanak, ugyanez igaz a gyerekjólétre. Nincs meg a rendszerükben, hogy egy asztmás gyereknek honnan lesz készüléke, nincs kríziskezelés, hogy ezek a családok el tudjanak mozdulni a holtpontról. Maradnak a hatósági eszközök, a fenyegetés, a kiemelés, ahelyett, hogy megpróbáljanak azokat az erőforrásokat becsatolni, ami segít egy ilyen helyzetben.
A szegregátumokban a hiányos táplálkozás, a magzati éhezés, az egészségtelen élet, a gyógyszerhiány oda vezet, hogy az SNI-sek (sajátos nevelési igényű gyerekek) aránya felülreprezentált. Told elvileg rendben van korai fejlesztés szempontjából, mert ha 50 kilométeren belül elérhető, akkor az a település ellátottnak minősül. De hogy jut el oda? Meg kell előlegeznie az útiköltséget? Vállalja-e a falugondnoki szolgálat, hogy odaviszi? A szülő átlátja-e, hogy erre szükség van, hogy ha négyévesen még nem beszél, akkor az nincs rendben? Komoly orvosi problémával küzdő gyerekek nem jutnak orvosi ellátáshoz. Most egy másik faluból egy 13 éves gyerekkel foglalkozunk, aki farkastorokkal született, most kezdtük el egy támogató segítségével azokat a fogszabályozásokat, amik az ő jó hangképzéséhez kellenek. Ezzel kicsi korától foglalkozni kellett volna, de ez nem történt meg.
Az újszülöttek 6 százalékát kamaszkorú anya hozza világra ma Magyarországon, de egyes régiókban magasabb ez az arány. A tini anyákat és gyermekeiket is számos hátrány sújtja.
Új iskolába került egy 13 éves lány, és az osztálytársai kipécézték. Azt hitették el vele, hogy a többiek az osztályban már „mindenen túlvannak”, és a lány cikinek érezte, hogy ő milyen tapasztalatlan szexuálisan. Végül egy hétvégi partin elvesztette a szüzességét és rögtön teherbe is esett. A család az abortusz mellett döntött, amit végre is hajtottak a lányon. Ezt követően az osztályfőnök egy tisztázó beszélgetésre hívta össze az osztályt, ahol kiderült, a lányt belehajszolták a dologba, miközben a többség még szűz volt az osztályban. A lányt nagyon meggyötörte az esemény, de az különösen, hogy az osztálytársai átverték őt, még hosszan járt terápiára ezt követően.
Mint a fenti történet is mutatja, a tinédzserterhességeknek számos kockázatot tartogatnak, miközben Magyarországon még mindig magas a 18 év alatt teherbe eső lányok aránya. 2016-ban 6098 gyerek született 19 év alatti anyától, és 4076 abortuszt hajtottak végre a korosztályon, azaz összesen tízezernél is több kamaszlány lett várandós. Az Eurostat adatai szerint az Európai Unióban ennél csak Romániában és Bulgáriában szülnek nagyobb arányban a serdülők. Ráadásul 2015-ben 79 baba anyukája 14 évnél is fiatalabb volt. A korai terhességek számos egészségi kockázatot tartogatnak az anya és a baba számára is. Gyakoribb a koraszülés, az alacsonyabb szülési súly, a toxémia, a különböző egészségi komplikációk, a magzati halálozás. „A tinédzseranyák száz százaléka kimarad az iskolából” – mutatott rá egy újabb „szövődményre” a Kék Vonal által szervezett, 25 éve a gyermekekért című konferencián Toma Andrea védőnő, az Állami Egészségügyi Ellátó Központ munkatársa. A lányanyák könnyebben futnak bele bántalmazó kapcsolatokba, deviáns viselkedési formákba, gyakran anyagilag is lecsúsznak, gyengül a kapcsolati hálójuk, s alacsonyabb végzettséggel, rosszabb karrierkilátásokkal rajtolnak az életben, mint nem teherbe eső társaik.
„A korai teherbeesés rizikófaktorai hasonlóak a gyerekbántalmazáséhoz” – von párhuzamot Toma Andrea. A háttérben gyakran diszfunkcionális család, nem érdeklődő vagy éppen túl szigorú szülő, netán gyermekkori szexuális bántalmazás áll. A fiatalok kötődési mintái sérültek, túl hamar kezdenek el nemi életet élni, a teherbeesés sokszor a menekülést legitimálja az eredeti családból, a gyerekszüléssel az önálló felnőtt életet akarja előrehozni a fiatal. Érdekes módon kockázati tényező még, ha a kamasz apa nélkül nőtt fel – fiúknál éppúgy, mint a lányoknál. A korán gyereket szülő fiataloknak gyakran rossz a kapcsolatuk a szüleikkel, és a párkapcsolatuk is felszínes, olykor bántalmazó.